Beszéljünk medencés bulikon a fotográfiáról

Ahogy korábban már beszámoltunk róla, az idén 50. évfordulóját ünneplő arles-i fotófesztivál több meglepetést is tartogatott számunkra: minden eddiginél több nőművész munkáját állították ki, a fesztivál háttérstábjában arányosabbá vált a nemi reprezentáció, a klasszikusabb kiállítások mellett pedig néhány bevállalós kortárs anyaggal és kurátori koncepcióval is találkozhattunk. Ahogy a világ sötétedik körülöttünk, úgy kúsznak be a társadalomtudatos művészeti projektek is egyre jobban a mikrouniverzumként létező provánszi fotófesztivál életébe. Bár a fesztivál (marketing)kommunikációjában a jubileumi kiállítások promóciója és az 50. fennállásra reagáló, apolitikus kiállítások kerültek fókuszba, a legfontosabb történések mégsem itt zajlottak, hanem a környezeti katasztrófákról, migrációról, szegénységről és lakhatási problémákról gondolkodó művészek és kurátorok tárlatain. Az arles-i fesztivál nagy ellentmondása, hogy míg a kiállítások újra és újra szembesítenek minket a valósággal, a legnagyobb intézményvezetők, galeristák, műgyűjtők és befektetők medencés bulikon koktélpartiznak szalmakalapban, a fotográfiát ünnepelve. De ugyanilyen kétpólusú a minket körülvevő világ is, így Arles tényleg leképeződése a világnak, amiben élünk. A következőkben néhány olyan kiállítást hozunk példának, melyek aktuális társadalmi problémákra reflektálnak izgalmasan, provokatívan, a megszokottól eltérően, a vizualitás sokfajta eszközével.

Mohamed Bourouissa: Free trade

A fesztivál egyik legnagyobb dobása Mohamed Bourouissa Free trade című kiállítása volt. A kiállítási helyszín a szocialista Skála áruházak külső-belső desingját tökéletesen hozó Monoprix áruház, melynek legfelső, üres emeletén rendezte meg a tárlatot a fesztivál igazgatója, Sam Stourdzé. Az algír származású Bourouissa kiállítása tizenöt év munkáit mutatja be. Az általa készített fotók, videók, festmények és 3D nyomtatott szobrok arról beszélnek, milyen lehet a francia társadalom legalsó osztályából és/vagy első, másodgenerációs bevándorló családból származni. De mindezt cseppet sem érzelmesen – nem a francia filmek, mint az Életrevalók vagy a Samba humoros-megható stílusában – hanem analitikusan, egy közgazdász tárgyilagosságával. Miközben az alkotó mégiscsak képpel és zenével, azaz érzelmekre is ható eszközökkel dolgozik. Bourouissa-t elsősorban az emberek közötti gazdasági viszonyok izgatják, a társadalmi csoportok közötti pénzmozgások, a különböző társadalmi osztályokba tartozó egyének eltérő lehetőségei, és a rendelkezésükre álló erőforrások közötti különbségek. A vizualitás pedig spektrum Bourouissa számára, bátran váltogatja és keveri a műfajokat, képzőművészeti eszközöket, hogy az őt foglalkoztató társadalmi kérdésekről beszéljen.

Az áruház izgalmas kontextust biztosít a munkáinak és tág teret, egy teljes, kiürített emelet áll az alkotó rendelkezésére. Bourouissa videóinak, fotóinak szereplői a francia munkásosztályba tartozó észak-afrikai és arab fiatal felnőttek, ábrázolásukon keresztül azonban nem az egyénekkel, hanem a francia társadalom felépítésével és ellentmondásaival foglalkozik. Helyspecifikus kiállításának egyik fotósorozatában (Shoplifter) áruházi tolvajokat örökít meg, akik a lopott tárgyat tartják a kezükben, többnyire jelentéktelen, apró dolgokat; egy dobozos sört, egy tábla csokoládét. A Nous sommes Halles című fotósorozatában az ikonikus párizsi bevásárlóközpontba, a Les Halles-ba vágyó, márkafogyasztó fiatalokat láthatunk, akik számára a plázában való létezés vagy egy bizonyos ruhamárka viselete az integráció, a társadalomba való beilleszkedés szimbóluma. Temps Mort című, 18 perces filmjében két, börtönben fogvatartott ismerősével folytatott sms-ekből és mms-ekből álló párbeszédet és felvételeket láthatunk, akiket arra kért a művész, hogy mobiljukkal örökítsék meg a mindennapjaikat.

Ugyanebben a társadalomábrázoló kontextusban izgalmas az UAS című projektje is, melynek címével August Sander nagy volumenű munkájára (People of the Twentieh Century-re) utal. Sanderhez hasonlóan Bourouissa is embertípusokat különböztet meg, tipologizál, de egy nagy és ironikus különbséggel. Míg a német fotográfus az egyes szakmákat képviselő embereket örökítette meg, addig Bourouissa munkanélküliekről mintázza 3D nyomtatott szobrait, velük és róluk készít interjúkat, videókat, fotókat. Az álláskereső figurák egy zenedobozra emlékeztető szerkezetből kerülnek elő – szimbolikusan egy gép mozgatja őket. Máshol terepasztalon láthatjuk őket makettfiguraként, vagy akcióhős figurákként jelennek meg, akiknek a napi túléléshez, valljuk be, időnként tényleg szuperképességek szükségesek. Nem könnyen fogyasztható kiállítás Bourouissa-é, kellő figyelem és nyitottság kell hozzá, de az egyik legokosabb kiállítás az övé a fesztiválon.

The Poverty Line

Mit jelent szegénynek lenni? – ezt vizsgálta közös kutatásában a kínai alkotópáros, Stephen Chow fotográfus és Hui-Yi Lin közgazdász. Az “eredményeket” The Poverty Line című könyvükben publikálták, mellyel elnyerték Arles egyik legrangosabb photobook-díját. Az alkotók célja a létminimum vizualizációja volt, nyolc éven keresztül tartó munkájuk során arra voltak kíváncsiak, milyen eltérések figyelhetőek meg az egyes országok létminimumai között. Az egy napra jutó, országonként eltérő összegű USA-dollárból a helyi piacokon vásároltak a pénznek megfelelő értékű élelmiszert, az alapanyagokat pedig Chow egy helyi napilap újságpapírjára helyezve fényképezte le.

Az összehasonlítás alapja adja könyvük szerkesztési elvét: így versenyezhet hat aprócska csirkeláb (India) egy egész grillcsirkével (Ausztrália), egy marék zöldborsó (Kambodzsa) egy tepsi süteménnyel (Németország), két kiló sertésláb (Hongkong) hét szem kesudióval, vagy egy fürt fonnyadó banánnal (Nepál). A könyv lapozása közben peregnek a szemünk előtt a homogén élelmiszerekről készült csendéletek, sorokba rendezett karfiolok és saláták, kisebb-nagyobb paradicsomok, csirkék, kagylók, bagettek és lepények képei, melyek mind a tápérték-arányok, eltérő vitamin-mennyiségek, zsírok és fehérjék, a bőség és nélkülözés jelképei. Mi is tanulunk közben, rájövünk, hogy nemcsak az ételek mennyisége, hanem méretük és minőségük is sokat számít. Aztán el is szégyelljük magunkat, mert rádöbbenünk, hogy amit a világ északibb/nyugatibb/tengerentúlibb felén egy nap alatt elpusztítunk, addig az a Föld délibb/keletibb részén napokig, hetekig elég lenne másoknak. Chow és Lin könyvében az élelmiszerek a “javak igazságtalan eloszlásának” a szimbólumává válnak. Szándékolt a projekt érzékenyítő jellege, az alkotók szerették volna, ha a könyvük kapcsán szegénységről, élelmezési kérdésekről kezdenek el beszélgetni az emberek. Sikerült nekik, és nemcsak Arles-ban, fotóikat több európai és ázsiai országban is bemutatták már, a Világbank pedig őket idézi hivatkozásként, ha a létminimum ábrázolásáról esik szó.

The Walls of Power

Napjaink egyik legégetőbb kérdésével, a virtuálisan, mentálisan (is) létező, de fizikailag (is) felépült falakkal, határépítményekkel foglalkozik a magyar érintettségű kiállítás, a The Walls of Power. A kiállítás kurátora, Virágvölgyi István az arles-i fotófesztivál ösztöndíjasaként fejlesztette kiállítássá kutatási projektjét, a tárlatra nemzetközi és magyar művészek munkáiból válogatott. Virágvölgyi három nagyobb egységet különböztet meg a “falak” témáján belül: a kiállítás első egysége az eltérő politikai rendszerekhez és politikai befolyáshoz köthető falakat mutatja be, a második egységben a szegregációhoz, a kiállítás harmadik részében pedig a migráció jelenségéhez kapcsolható falakat láthatunk. A rengeteg, összesen 44 alkotó munkáját felvonultató kiállításon a téma szinte összes szereplője megjelenik: a határt építők, a határt őrzők, a határt átlépők, a határt elszenvedők nézőpontjai egyaránt képviselve vannak. És nemcsak “külső szereplők”, azaz művészek alkotásain keresztül, hanem az érintettek bevonásával, civil aktivisták és menekültek által készített felvételek is bekerültek a kiállításba. Így például Kevin McElvaney projektjében, aki 2015 decemberében eldobható fényképezőgépeket adott a menekülteknek, arra kérve őket, hogy dokumentálják utazásukat. McElvaney munkájának kiindulópontja az ábrázolhatóság kérdése volt, ki az, aki ábrázolhat és ki az, aki a képen megjelenhet és hogyan? A részvételi alapú munka egyfajta “ellenreakcióként” született, abban az időszakban, amikor a médiát elárasztották a menekültekről születő sajtóképek.

Ugyanebben a blokkban (Migráció) több izgalmas munkát is találunk, így például Łukasz Skąpski európai határokat mintázó makettkerítései, melyek tárgyi mivoltukban szembesítenek az európai “nyitottsággal”, a “befogadó kultúra” fogalmával. Vagy Henk Wildshut calais-i menekülttábor felszámolásáról szóló sorozata, ahol az idő múlásával a terület topográfiai változásait követhetjük végig.

Ugyan kevésbé látványos, mégis a szemünk előtt zajlik a digitális falak, tűzfalak felépítése, ami egyre elterjedtebb eszköz az információ(szabadság) korlátozásában, például Kína, Törökország vagy Oroszország esetében. Ezzel a jövőbe mutató “falépítési stratégiával” foglalkozik Lvova Anastasya gondolatébresztő projektjében. És sorolhatnánk tovább a projekteket, mert mindegyikben akad új információ (kerítések hatása az állatvilágra), egy kevésbé ismert jelenség reprezentációja (pszichiátriai betegek szegregálása), újszerű alkotói nyelv (Łukasz Skąpski) vagy a kép ereje (Jose Palazon), ami megállít, elgondolkodtat, párbeszédre késztet. És ez a The Walls of Power legnagyobb erénye, hogy átfogóan, sokoldalúan, friss nézőpontok bevonásával közelít meg egy ennyire aktuális, politikai viták középpontjában álló problémát a fotográfia eszközével.